Sok neves rockbandától eltérően az AC/DC soha nem vált saját propagandája áldozatává. Csakúgy, mint punk féltestvére, a Ramones, Angus Young trikós-farmeres legénysége is mindig azt adja híveinek, amit akarnak. Egymás után termeli a biztos sikerreceptre alapozott lemezeket és elengedi a füle mellett a "szakértők" jótanácsait, akik évek óta javasolják, hogy vegyen föl szintetizátort, vagy/és lassú számokat is a repertoárjába. Mióta a hetvenes évek közepén sokat ígérő körülmények közt feltűnt Ausztráliában, az AC/DC mindvégig mániákusan leegyszerűsített kemény rockot adott kiválóan, meghintve szexuálisan kétértelmű szövegekkel. Akár az idei Fire Your Gunst hallgatjuk, akár a bevált klasszikusokat, mint a Let's Get It Up, az Inject The Venom, a Giving The Dog A Bone, vagy a Pink The Pink, a zene jobbára ugyanaz maradt.

De az AC/DC-nek fontos helye van a mai popkultúrában. A banda 1980-as klasszikusa, a You Shook Me All Night Long - a Back In Black albumról - még most is tinihimnusz, sokak szerint az egyik legfontosabb kemény rock-szám az Egyesült Államokban. A legtöbb ifjú metalbanda vallja, hogy hatott rá az AC/DC. Sőt, ha megkérdeznek bármilyen külső megfigyelőt, mondjuk valakinek a nagymamáját, vagy egy idahoi tirpákot, hogy szerinte hogyan szól a heavy metal, jó az esély, hogy valami AC/DC-félét fognak leírni. Valószínűleg ezért választotta Jerry Glanville, az Atlanta Falcons vezető edzője, az Amerikai Nemzeti Futball-Liga fenegyereke a Back In Blacket csapata indulójának.

Az AC/DC-történet 1963-ban kezdődött, amikor az épp négyéves Angus családja a skóciai Glasgowból az ausztráliai Sidneybe költözött, mert az apa ott talált munkát. Nem sokkal később a bátty, George Young, zenei karriert kezdett gitárosként az Easybeatben - ez volt Ausztrália válasza Beatlesre. A banda legnagyobb száma a Friday On My Mind volt, 1967-ben. Évekkel később, amikor az iskolakerülő Angus tizenötéves korában végleg befejezte tanulmányait, ő és a másik fivér, Malcolm bandája volt az első termék George és Easybeat-beli kollégája, Harry Vanda produceri tevékenységéből.

Harry és George forgatta a gombokat az AC/DC első albumainál is: High Voltage 1974-ben jelent meg Ausztráliában, a T.N.T. 1975-ben ugyancsak Ausztráliában, a Dirty Deeds Done Cheap 1976-ban az Egyesült Államokban, a Let There be Rock 1977-ben, a Powerage 1987-ban és az élő nagylemez, az If You Want Blood, You've Got It ugyancsak 1978-ban. Utána álcázták magukat két album erejéig, mint az újhullámos Flash and the Pan.

George bátorította a bandát. hogy "vegyék lazára a figurát", habár ez a magatartás nem illett bele a nyársatnyelt hetvenes évek kemény rock-ipari kliséjébe. Azután összeálltak a skót születésű énekessel, Ronald Belford "Bon" Scottal (ő volt a sofőr a banda legkorábbi ausztráliai turnéin), ám az italból és tetoválásból gyúrt frontember és Angus védjeggyé vált különc kisiskolás hacukájának és mániákus színpadi kirobbanásainak keveréke - a gitáros gorillajelmezzel és Zorro-ruhával kísérletezett, mígnem a nővére tanácsolta, hogy hordjon alsótagozatos rövidnadrágot - túl soknak bizonyult az amerikai és a brit rocksajtó számára. Kegyetlenül levágták a banda legkorábbi lemezeit és hírhedt "Csukjátok be lányaitokat" világtúráját, amely Bon kielégíthetetlen szexuális étvágya miatt kapta ezt a nevet.

De miközben a hetvenes évek közepén és végén legtöbb kritikus Steely Dan és a bostoni úgynezett gitárvarázsló, Tom Scholtz érdemeit magasztalta, az AC/DC szárazon tartotta a közmondásos puskaport, majd lehagyta a dinozauruszokat, Blue Öysters Cult gitárszólókat pengetve farvizükben.

Az 1979-es legendás Highway To Hell átütő sikere után (producere a Def Leppard mögött is álló Robot John "Mutt" lange volt), és a sátáni utalások miatt felháborodott vallási csoportok támadásai után a rockvilág végre felfigyelt az AC/DC ragályos ritmusára. De a banda következő albuma előmunkálatai közben Bon meghalt - egyik visszatérő holtrészeg korszakában belefulladt a saját hányásába.

Angust és Malcolmot nem törte meg a tragédia, visszasiettek a studióba és írtak, próbáltak, miközben új énekest kerestek. Végülis a volt Geordie-frontembert, Brian Johnsont választották, aki arról volt nevezetes, hogy pont olyan, mint Noddy Holder. Átírták Bon szövegeit - ízléstelennek tartották volna, hogy Johnson Bon szövegeit énekelje a lemezen -, majd kiadták a Back In Black-et, amelynek címe és fekete borítója néma tiszteletadás volt Bonnak. Ez az album mindmáig az AC/DC legtöbb példányban elkelt lemeze.

A nyolcvanas évek jól fogadták a bandát: For Those About To Rock, We Salute You (1981), két önállóan gyártott album, a Flick Of The Switch (1983) és a Fly On The Wall (1985), Who Made Who (1986), ennek ismét Vanda és Young volt a producere és a címadó szám benne volt a Maximum Overdrive című film zenéjében, majd a Blow Up Your Video (1987).

Óriási lemezeladások és számos teltházas arénafellépés után az AC/DC továbbra is a kemény rock/heavy metal boglya tetején trónol.

1990-re a banda összeállt Bruce Fairbairnnel, a szuperproducerrel (Aerosmith, Bon Jovi, Poison, INXS) és fölvették dobosnak Chris Slade-et, aki korábban Manfred Mann Earth Bandjében és Jimmy Page elhibázott csapatában, a The Firmben szerepelt. Chris a már másod dobos Simon Wright helyébe lépett, aki szemlátomást megbolondult, mert otthagyta a bandát és belépett a sárkányölő Ronnie James Dio hasonnevű gruppjába, amely azóta persze feloszlott, hogy Ronnie könnyebben visszatérhessen a halványuló fényű Black Sabbath táborába.

Fairbairn arról nevezetes, hogy ő teremtette a modern, sima kommersz rockhangzást, de ezúttal kibújt a bőréből és megőrizte az AC/DC nyerseségét, bárdolatlanságát. Sokféle következtetésre adott okot, hogy a banda több mint két és fél évig dolgozott a The Razors Edge-en, első Atco lemezén. Az AC/DC most nemzetközi banda, amennyiben Angus változatlanul Sidneyben lakik, Brian Johnson és a basszusgitáros Cliff Williams rendszerint Floridában tanyázik, Slade és Malcolm pedig nagyBritanniában. Az AC/DC zeneileg letisztult, eltökélten ragaszkodik nyerő formulájához és most évek óta legjobb formáját hozza

Nem azért vagyunk itt, hogy megváltsuk a világot, hanem azért, hogy rockzenét játszunk. Ezt csináljuk és ezért vagyunk még mindig itt..." - Brian Johnson



Angus és Brian nemrég New Yorkban volt és ott szót válthattunk az AC/DC hatásáról és agyoncsaphatatlanságának titkáról.

- Ha őszinte akarok lenni - mondta Young -, akkor be kell valljam, hogy nemigen hallgatok más bandákat, úgyhogy nem sokat mondhatok a hatásunkról. Vagyis az biztos, hogy sok fiatalabb banda van, amelyet a jelek szerint mi ösztönöztünk, és ez hízelgő, de nem tudnék példákat idézni. Amikor túrázunk, látunk fiatalabb bandákat - ott vannak például az előzenekaraink -, de én mindig igyekszem félrevonulni, írom a saját zenémet és nem hagyom, hogy mások befolyásoljanak.

- Szerintem ez a túlélésünk kulcsa is. Mindig a saját dolgunkat végezzük. Tudom, hogy ez leegyszerűsítésnek hangzik, de sosem írtam nótát semmi másért, csak azért, hogy azt csinálhassam, amit jónak láttam. Bizony sokan vannak, akik olyat írnak, amiről azt gondolják, hogy majd tetszik a népeknek, és ezek aztán csodálkoznak, hogy miért nincs sikerük. Ha mi is ilyen megfontolásból írnánk a számainkat, már mi is munkanélküliek lennénk a többiekkel együtt. Szerencsére mi folytathatjuk a melódiát és remélhetőleg ez így is marad még egy darabig.

- Úgy van - hagyja helyben Johnson. - Nem óvatoskodunk, csak játszunk, vidám és egyszerű zenét, ahogy a közönségünk szereti. Nem írunk vakbélkomoly politikai anyagokat, amelyek semmit sem jelentenek számunkra, csinálják csak ezt mások. Nem azért vagyunk itt, hogy megváltsuk a világot, hanem azért, hogy rockzenét játsszunk. Ezt csináljuk és ezért vagyunk még mindig itt.

Az AC/DC nemcsak mindent túlél, hanem nagyobb és jobb, mint valaha. A The Razors Edge második volt a Billboard slágerlistán és talán első is lehetett volna, ha az MC Hammer nevű táncgép közbe nem lépett volna. Hogyan érintette a közelmúlt metalreneszánsza a banda örökéletűnek tűnő karrierjét?

- Szerintem a kemény rock soha nem múlt ki, számunkra nemigen változott semmi - mondja Angus. - A helyzet nagyjából olyan, amilyen mindigis volt, legalábbis az én szememben. Van persze pár új zenekar, amely népszerű lett és hangos zenét játszik, dehát mindig lesznek új és erős hangú, lendületes bandák. Ami az úgynevezett újjászületést illeti, én csakk kikent-kifent, meg a hajviseletével pózoló bandát látok, és ezzel én nem tudok mit kezdeni, nem tudom minek nevezik ezt, de hogy semmi köze ahhoz amit csinálunk, az biztos.

Angusnak igaza van. A Cindarella, a Poison és a többiek tényleg vajmi kevéssé hasonlítanak az AC/DC-hez. Angus és a fiúk metalzenészek egész nemzedékekének stílusát stílusát ösztönözték, de brutális és meg nem alkuvó kevesen kevesen szárnyalták túl.

- Sok minden történt azóta, hogy Bon még velünk volt - állapítja meg Angus. - De ugyanakkor a zene nem sokat változott az évek során. Most is arról van szó, hogy jó zenét kell csinálni, hogy a srácok szeressék. A dolog üzleti oldala sem sokat változott, ma is ugyanazokkal gondokkal kell megbirkózni. Sokat hallani arról, miféle újjászületés, meg mennyi új irányzat van, de én csak azt mondom, hogy mi továbbra is azt próbáljuk csinálni, amihez értünk.

Nagy és tekintélyes, tizenhétéves busásan jövedelmező lemez- és túrakarrier van mögötte. Szinte hihetetlen, hogy Angus Young harmincegy éves. Csecsemőarcával és védjegynek számító ördögi fintorával együtt Young a metal törpéje (160 magas és 55 kiló), aki óriásként halhatatlan. Ha van Angusnak tévedese, hát az legföljebb az, hogy az AC/DC tánczenebanda, pedig ennek semmi köze a valósághoz.

- Gyerekkoromban - mondja - igen népszerűek voltak a hippibandák. Szörnyűek voltak. Szarul szóltak és utáltam őket. Mindig meg voltam győződve, hogy a kábítószer időpocsékolás.

- De nekünk is megvolt a magunk baja a droggal - ismeri el azért. - Bon meg az alkohol miatt halt meg és az az egész időszak mély nyomot hagyott bennem. Nagy tragédia volt, közeli jóbarátok voltunk. Akkor értettem meg, milyen törékeny dolog az élet és milyen gyorsan el lehet veszíteni.

- Én személy szerint sohasem kábítóztam, nem is ittam igazából. Anélkül is elég nehéz reggel fölkelni. Ennyi év alatt olyan sokmindenkit láttam lehanyatlani a rossz szokásai miatt. Igazán nem éri meg. Úgyis annyi baja van az embernek, ha a zenéből akar megélni, kár még ezzel a szarral is tetézni. Szerintem fontos, hogy ezt mindenki tudja rólunk.

Naná, hogy fontosak az ilyen szavak, de azért nem hatnak akkora erővel, mint az AC/DC fáradhatatlan gyilkos zenéje. Bár a legutóbbi slágerek, a Thunderstruck például, nem ugyanolyanok, mint a Sin City volt, azért épp elég jók - keményebbek, de legalábbis fölveszik a versenyt a kemény rockkollégák többségével (az Aerosmith-szel, Ozzyval, a Priesttel, csak hogy néhány nevet említsünk). Jók az esélyek, hogy Angus még lenyom vagy tizennégy más csonttörő albumot, fulladásig tele erővel és izgalommal. Angus gondoskodik róla, hogy a világ megkapj.